Angyal voltam Tudod, én valamikor angyal voltam.
Volt pihés szárnyam és glóriám,
A emberekre százszor áldott csillámport szórtam,
S hozsannát zengtem aranyos trombitán.

De most...most valahogy minden megváltozott.
Nem visz már lágy ölén a langyos szél,
Trombitám nem szól, hiába próbálkozok,
Körülöttem rég egy új hangszer zenél.

Az élet édes-keserű nótáját zengi,
Néhol szívbe markoló, néhol kedvesen gyermeteg,
De érdekes, hogy igazából játsza senki,
Mégis szakadatlanul üzen teneked.

Ez örök dalt vajon hallják-e mások?
Vagy csak az őrület első, apró jele fejemben?
-Bizonyosan, mert én képeket is látok,
S olykor furcsa fényt tartok a kezemben.

A kicsi láng ,mely tenyeremben fel-fel lobban,
Fénye erősebb, mint bármely izzó csillagé,
Melegétől szíved békésebben dobban:
Az örök szeretet fénye ez, nem a pillanaté.

S a képek meséket mondanak új érzésekről:
Ölelések, nevető arcok és hála meséi ezek.
S mivel egyik sem beszél kínzó kétségekről,
Hiszem, hogy egyszer csak megint angyal leszek