hétfő, augusztus 17, 2009

Apokalipszis

Csontig hatol. Földre rogy aztán,
S csak azért kél föl és áll lábra,
hogy újból, remegve megtalálja
és visszalökje, taszítsa, csak úgy,
a maga kárán. Süvít, ordít, fúj.
Zúgva, bőgve tör át és pusztít mindent,
Mindent megrepeszt itt bennt.
Kiűríti az összes mosolyt és nem csal többé
jókedvet megviselt arcodra és váltja azt köddé.
Kínok, foszlányok, örökké.
Fagyot teremt és dideregve, csilingelve
apró jégcsapok csip-csup giling-galangja,
Hideg jégcsapok sötét, haragos barlangja.
Elnyel, mint hatalmas tájfun a nyílt tengeren,
Gyilkos habok tajtékos hullámja, vert emberem
nyomorult hullája. Csönd üvölt, szólít meg téged,
Hasonló a csapdába esett birkához, ki rettegve béget.
Már teljes a káosz. A fény lett az éj, rejtek a nappal,
Békák, férgek nyüzsögnek, cápák cinkosok halakkal.
S vált a télből lángoló forróság,
és jött nyílvánosságra szörnyű sok konokság.
Már minden zúgott, prüszkölt, dörgött az ég.
Színek kavarodtak: zöld lett fehér és sárga a kék
S mikor már bús lombú fákon fehér foltok, levelek,
Elkeseredve, megadva, lomhán lebegtek,
És a sárga égbolton a Nap már csak picit pislog,
Akkor se félj, aggodalomra nincs ok.
Mert ha már az egész világ épp hogy csak villog,
Nem vagy egyedül, hiszen együtt, ezt is kibírjuk!
Angyal voltam
Tudod, én valamikor angyal voltam.
Volt pihés szárnyam és glóriám,
A emberekre százszor áldott csillámport szórtam,
S hozsannát zengtem aranyos trombitán.

De most...most valahogy minden megváltozott.
Nem visz már lágy ölén a langyos szél,
Trombitám nem szól, hiába próbálkozok,
Körülöttem rég egy új hangszer zenél.

Az élet édes-keserű nótáját zengi,
Néhol szívbe markoló, néhol kedvesen gyermeteg,
De érdekes, hogy igazából játsza senki,
Mégis szakadatlanul üzen teneked.

Ez örök dalt vajon hallják-e mások?
Vagy csak az őrület első, apró jele fejemben?
-Bizonyosan, mert én képeket is látok,
S olykor furcsa fényt tartok a kezemben.

A kicsi láng ,mely tenyeremben fel-fel lobban,
Fénye erősebb, mint bármely izzó csillagé,
Melegétől szíved békésebben dobban:
Az örök szeretet fénye ez, nem a pillanaté.

S a képek meséket mondanak új érzésekről:
Ölelések, nevető arcok és hála meséi ezek.
S mivel egyik sem beszél kínzó kétségekről,
Hiszem, hogy egyszer csak megint angyal leszek
Átkozott légy (legyek én is)
Sejted-e, hogy mivel bántasz?
Néma a szád, nem adsz választ,
légy átkozott.

Kínoz tested közelsége,
Tszta szíved melegsége,
s csodálatod.

Én lettem az érintésed,
kezedtől függ, meddig élek,
vagy halok.

Nyelvem vagy, így én zenélek,
Hogyha szádon szól az ének,
keserű dal.

Hangszálam már elzsibbadt,
Gyáva a szám, kitikkadt,
némán kiáltok.

Süket lettél s világtalan,
Nem adom fel, gátlástalan
küzdök tovább.

Integetek, hogy észrevégy,
De vak maradsz, hát átkozott légy,
legyek én is.

péntek, augusztus 07, 2009


Vannak élethelyzetek,amikor az ember nem tud mit tenni saját lelkével.
ez is egy ilyen helyzet...........
"Rájövök apránként, hogy ne bírom tovább.
Nem tudok már hinni s remélni, remélni egy életen át.
Nem tudom hazudni: jól vagyok.
Mosolyogni mindenkire. Mikor belül meghalok!"



Ne vádoljunk senkit a múltért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.
Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyit minden bánatot...
Leolvasom sáppadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...


----------------------------------------------------------------------
Ne vádoljunk senkit a múltért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.
Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyit minden bánatot...
Leolvasom sáppadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...
-----------------------------------------------------------

"Azt kérded ki az igazi, ki a valódi barát?
Az, akinek megérted minden kimondott és hang nélküli szavát.
Kinek szemébe nézve meglátod minden apró baját,
kit csendesen megvigasztalsz, ha könny borítja arcát,
ha ok nélkül bezárkózik, te átmászod hallgatása falát.
Kinek nem hagyod, hogy egyedül vívja kilátástalan harcát.
Kinek villanásnyi mosolya, apró kis öröme elűzi minden bánatod,
s köztetek nincs olyan, hogy alulmúlod őt, vagy túlszárnyalod.
Kinek látványa szívedet és lelkedet melengeti,
kivel jó a csend szavát hallgatni s együtt merengeni.
Kinek nem számít mit vétesz, kis-e vagy nagy hibát,
kivel ha beszélhetsz könnyebbé válik ez a nehéz világ.
Az az igazi barát, kit szeretsz, tisztelsz, csodálsz,
s ha választásra kerül sor, te szó nélkül mellé állsz.
Az a barát, kinek egy kedves szava többet ér,
a világ összes, minden kincsénél.
Az a barát, kinek öröme az örömöd, bánata a bánatod,
kinek barátságát minden körülmény közt vállalod."

------------------------------------------------------

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz.
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull. szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.

------------------------------------------------------------------------------------


szerda, augusztus 05, 2009


Többé ne keress
Ne hívj, ne szeress
Ne kopogj ajtómon soha már
tovaszáll lelkem,mint a madár
többé ne bánts
ne szidd gyarló énem
ne akard magadnak utolsó csepp vérem
Engedj elmenni,elég volt,nincs tovább
Nem lehetek már ennél ostobább
Mit magadnak kivánnál,azt kívánom neked
Remélem az Isten,téged jobban szeret.
Többé már ne keress
Többé Ne hívj, ne szeress
Ne kopogj ajtómon soha már
tovaszáll lelkem,mint a madár

Lassan telnek a napok
és nélküled egyedül vagyok
Szürkén néz le rám az ég

vihar készül mely érted él
Sok esős vasárnapon
néztem ki az ablakon
Kint a sötét viharban
Téged láttalak egymagadban
De ez csupán illúzió volt
sajnos nem a valóság
Homlokomnál csattan egy Colt
s befogad az örökkévalóság
Remélem emlékezel rám
és néha beszélsz hozzám
Mégha valaki elhódította szívedet
kérlek néha idézd meg lényemet
Kérlek ne hagyd egyedül
gyönge lelkem a túlvilágon
mert nem volt olyan férfi aki
nálam jobban szeretett e világon

Ha a sírás mindenre megoldás lenne, állandóan sírnék. De a valóságot elkergetni nem tudom. Hibázom és megbűnhődöm érte. De ez más. Mindennapi szenvedés. Ha látnám, hogy belátható időn belül vége lesz, várnék. De a vég messze van, addig mit tegyek?
Nem tudom mi lesz a vége, de addig reménykedem, s mindennap úgy ébredek, hátha jobbat hoz a mai nap. Lopott óráknak élek.
Nem emlékszem, voltam - e valaha boldog is, de ha igen, nagyon régen lehetett. Mikor megcsillan előttem a földöntúli boldogság reménye. szertefoszlatják álmaimat s pincében találom magam.
Nem tudok most sírni, pedig szeretnék, de ez talán önsajnálat lenne. Én nem magamat sajnálom, hanem a létemet, melyet nem kértem senkitől, mégis viselnem kell. Ha a szerelem olyan kapaszkodó lenne, mely kirángatna ebből a sírból …
De a szerelem nem elég erő ahhoz, hogy ördögi csapásokat viseljen el. Ha egyedül lennék, az talán más lenne. Hogy jobb-e, nem hiszem . csak nem rántanám magammal őt is. Oly jó lenne tudni: ha itt az idő elengedi kezem. Mert van,hova az ember egyedül megy.

S oda én sem viszem magammal őt..