Búcsúzni olykor még rövid időre sem könnyű, véglegesen különösen nehéz, valójában lehetetlen. A búcsú, az emlékezés kényszere - legalább pár perc erejéig -
mégis helyet kér magának.Talán nem is az eltávozott miatt, hiszen Számára már a tér, az idő, a létezés teljesen más dimenziójából a mi földi dolgaink alighanem jelentéktelennek tűnnek.
A búcsú, az emlékezés inkább önmagunknak szóló üzenet, ha úgy tetszik: önérdek.
Hogy megpróbáljuk - mintegy útravalóul, tanúságképpen - összefoglalni, mit is jelentett és jelent ha nincs többé.
És az igazán cudar önzés,hogy ilyenkor magunkat sajnálva magunktól is bucsút veszünk.
Magunktól,attól ami ő bennünk volt. amivel részünké lett,amivel mi az ő része lehettünk.
De vajon elbúcsúzhatunk-e magunktól önsajnálat nélkül?
Vajon állhatunk .e önmagunk ravatalán?
Van,hogy a nyitott koporsóból saját arcunkat látjuk, és az elmúlás fájdalmát véljük látni a szemfedő alatt.
De a halotti lepel alatt , még könnyezik a múlt.
S, elkisérik a koporsót utolsó útjára. Lezárva ,hogy ne búcsúzhasson el senki a fájdalmas igazságtól.
Hús,és vér, enyész el némán. sötétben, jelöletlen,a föld alatt.
s hirdeti: Ennyi az élet!