Nézz bele! A szemembe! Ó, hogy csak homályos képet látsz? Akkor nézz erősebben, nézz magadból (tudod, milyen nehéz volt kitágult szemmel bámulni, amíg elkattant az a gép?), persze, nem adom ki magam, élesebben csak te láthatsz, ha akarsz, ha belém akarsz hatolni, hogy lásd a lelkem. Kék, zöld, barna? Nincs tiszta szemszín, csak megközelítőleg tudhatod, hiszen az iriszem körül szikrannak a szinek, a barnába olvad a kék, a sárga, a kis zöldarany pöttyök. Mindigváltozó, s mégis változatlan. Csak az tudja előhívni, aki megérinti a lelkem... csak az látja a szinek kavalkádját... az igazi lelkemet.

Ott, igen, az a hatalmas lakat. Rajta sok-sok kulcslyukkal. Nálam a lakat, nálad a kulcscsomó, iciny-piciny kulcsokkal. Na, melyik is illik bele? Ezt neked kell kitalálnod. Válassz ki egyet, s próbáld bele (jujj, ez csiklandoz ), igen, ez a lelkem "örömszobája". Ha ezt nyitogatod, kiárad belőlem az öröm, a nevetés, a jókedv. Másikat próbálsz? Sötétséget találtál? Most éppen beletaláltál a szomorúságomba, a rosszkedvembe, a "nemakaromba". Gyorsan csukd be! Újabb kulcsért nyúlsz, találomra illeszted. Tüzet látsz, lobogót, vakító fényeket, igen, ez is én vagyok... a vágyaim, az őrület, a "mindentodaadás".

Melyik vagyok én igazán? Keresgélj! Valahol, ott, ahol nem is gondolod, ott találod a nyitját. Egy icike-picike kulcslyukat. Nézz a szemembe! A szemed kulcsával tudod kinyitni, nem holmi sima kulcsocskával. Merülj belém, és a szemsugarad nyitja majd egész lényemet. De engedem-e, hogy belémtekints? Csak ha illik a zárba, ha ugyanaz a kódja... addig marad ilyen elmosódott... én csak örülnék, ha neked sikerülne... nem lenne többé ennyi szomorúság egy egyszerű, lélekteli szemben...