Néha még elkap egy múlt-körút,

megnézitek, változott-e, ami elmúlt,

és lehet, hogy épít, lehet, hogy rombol,

talán nyugtat, talán tombol,

a "mi lett volna, ha...?" ezeréves kérdés,

s hogy miért volt elrontva az a lépés,

s hogy meg lehet magyarázni, de az sem ér sokat,

mert kínnal éltük meg a változásokat,

és hogy mégis miért jó a feltépett seb fájása,

és miért nem akar jönni a feledés áldása,

és miért fontos csakazértis újraélned,

ha már az elején kudarc volt az ítélet,

és koldussá tett, mert valamit mindig elvitt tőled,

és bármily furcsa, harag nem, csakis szeretet csal szemetekbe könnyet...

Bocsássatok meg hát annak, ki lángolt értetek, de sokáig égni nem tudott,

s kedves mosollyal tegyétek polcra az emléket, mit hagyott...
--------------------------------------------------------------------------------


A test előtt már láttalak,

léteken át akartalak,

vonzottál, s én vonzottalak,

izgatott, ha izgattalak.



Csak miattad megszülettem,

ahol voltál, oda mentem,

az egy szívemmel esküt tettem:

ha elhagysz is, én nem hagylak el.



Szerettél mást, belehaltam,

ha nem akartál, nem akartam,

száz életem neked adtam,

helyetted magamba martam.



Testet váltok újra, s újra,

megkereslek mindig újra,

légy nekem az utak útja,

összes létem minden múltja.



Nézz bátran időn és világokon túlra:

nincs ott más, mint sok kis közös lélektúra.

S ha azt mondod: tévedés, s ez minden kínom titka,

távozom hát, és nem jövök soha többé vissza.
------------------------------------------------------------------------------
Mondd hát!

Mondd hát: mit ér az a szerelem, mi nem halálos?

Egyetlen bankódat aprópénzre váltod...

Mondd hát: mit ér a vágy, ha csak éppen langyos?

Éjsötétben véget vár pislákoló lámpásod...

Mondd hát: mit ér az a csók, mire csak alig szomjazol?

Annyit, mint amit az ördög oltárán áldozol...



Mondd hát: mit ér a tűz, mi bármikor elhamvad?

S nem számít, hogy eljön-e, vagy elmarad?

Mondd hát: mit ér a perc, mikor teste s lelke nem hiányzik?

S ha csak azt nézed, szegény hol hibázik?

Mond hát: mit ér a nap, mikor nem mondod a szent igét?

S elbizonytalanítod a szerelemben ártatlan hitét?



Mondd hát: mit ér a léted, ha nem érte éled?

S fontosabbak mások, s nem ő a másik éned?

Mondd hát: mit ér a halál, ha nélküle vár?

Ha nem ketten maradtok, mikor elpusztul a világ?

Mondd hát: mit ér, ha nem miatta születsz újra?

Üres anyag vagy csak, s egyedül lépsz majd minden útra...
.............................................................

VÁDIRAT



Előttem fehér lap mélybíbor betűkkel,

mint szűz havon kriksz-krakszok kiöntött vérrel,

mindig is kaptam, pedig sosem kértem,

kegyetlen vádirat, írtózatos listán összes vétkem.

És ó, hiába, mindhiába, ha százszor is eltépem,

százezegyedjére is sértetlenül kerül elébem.

Mert oly súlyosak múltbéli s jelenkori vétkeim,

el nem fogy az írás, csak egyre nő, s őrületig feszít...

Talán az az arccal földreborulva gyónás

mi lehetne egyetlen meg- és feloldás...

Ám, ha bűneimtől felmentve, szabadon felsírok,

nem ott lesz a vég, hisz újra és újra vádiratot

magam ellen, magamnak, magam írok...