Búcsúzni olykor még rövid időre sem könnyű, véglegesen különösen nehéz, valójában lehetetlen. A búcsú, az emlékezés kényszere - legalább pár perc erejéig -
mégis helyet kér magának.Talán nem is az eltávozott miatt, hiszen Számára már a tér, az idő, a létezés teljesen más dimenziójából a mi földi dolgaink alighanem jelentéktelennek tűnnek.
A búcsú, az emlékezés inkább önmagunknak szóló üzenet, ha úgy tetszik: önérdek.
Hogy megpróbáljuk - mintegy útravalóul, tanúságképpen - összefoglalni, mit is jelentett és jelent ha nincs többé.
És az igazán cudar önzés,hogy ilyenkor magunkat sajnálva magunktól is bucsút veszünk.
Magunktól,attól ami ő bennünk volt. amivel részünké lett,amivel mi az ő része lehettünk.
De vajon elbúcsúzhatunk-e magunktól önsajnálat nélkül?
Vajon állhatunk .e önmagunk ravatalán?
Van,hogy a nyitott koporsóból saját arcunkat látjuk, és az elmúlás fájdalmát véljük látni a szemfedő alatt.
De a halotti lepel alatt , még könnyezik a múlt.
S, elkisérik a koporsót utolsó útjára. Lezárva ,hogy ne búcsúzhasson el senki a fájdalmas igazságtól.
Hús,és vér, enyész el némán. sötétben, jelöletlen,a föld alatt.
s hirdeti: Ennyi az élet!

Hogy Ki vagyok?
A legártatlanabb angyalod…
Vagy a legkísértőbb álmod…
A barátod…
Vagy az ellenséged…
Vagy a szeretőd, akinek a szíve sosem lesz a Tiéd..
Egy elveszett fiú, akire vigyáznod kell…
Vagy egy harcos, aki elsöpör Téged..
Hogy Neked ki voltam…vagyok…leszek…
Az csak Rajtad áll...

Ez az én világom.
Ez az én álmom.
És szép!
Mert én álmodom...
Lehet, nem tetszik..
Talán mert nem érted.
Talán sosem fogod...
De a része lehetsz!
Ha akarom...
Ha akarod..

Vérben áztatott
Vérben fürdött
Véremből ivott
Véremben halt meg

A magány gyilkosa

0.Hideg sóhajra egyszerű tanács,

Mély gödörből gyors visszarántás.

Sötétben is lebegő halk pillantás.

1.Ordító hiány a magány,

A vita, a létező szó hiánya,

mikor az arc nem érinthet.

2.Barát nélkül a vészt sípló sikoly,

Tompán halk szájtátás,

Nem hallja senki, céltalan.

3.Ha van barát, a halk sóhaj is elég,

Ő megérzi annak veszélyes csendjét,

S kivirágoztatja a lélek kertjét.

4.Minden szó egy apró virág,

Ha tanácsot jelent, ha vitát,

Megöli a csend halálos magányát.

5.A szó átjárja a fül minden csigáját,

mint virágillat az orr nyálkahártyáját,

S ezek összehúzzák a jóérzések minden idegszálát.

6.A barátság a lélek fája,

Mentőövek hatalmas lombkoronája,

Édes gyümölcsök anyája.

7.A barátság új család dadája,

Minden sánta ember falába,

A rohadt szúrós magány halála.

8.A barátság egy fényes tér,

mely körbe vesz s megvéd.

Igazat, égit táplál beléd.

9.Barátság nélkül én,

Mint Nap nélkül a Hold fény,

Mondhatom, semmit sem ér!

Ahogy én megéltem...
Mikor az idegességtől a körmöd rágod, Gondolkozz el: vajon ez a Te világod? Hogy már nem is éltet semmi más, Mint, hogy mikor jön a következő szívás? Az első csak egy alkalom, S észre sem veszed Magadon, Hogy akarod, csak még egyszer, Mert igazán csak ez éleszt fel. Rendszerezed, hogy szívsz egyet havonta, Viszont az elején még mindenki ezt mondta. Magáévá tesz, és Te ezt hagyod, Észre sem veszed, hogy másnak már Te adod. Már a tükörben sem látod Magad, Hiszen elszívtad már félig az agyad, De befejezed, hallod az önálltatásod, És alig várod már a következő szívásod. Előtte pár napot Magadhoz térsz, Rád törnek az emlékek, melyektől félsz, A szép emlékek, hogy nem is olyan rég, Nem hallottad a szádból a gyűlölt szót - Még! A múltban, még a barátaid körében, A jókedv mindig attól tört Rád éppen, Ami történt! És mindig más történt. A zöld a rétet jelentette, az elvesztett reményt. A fű csak a virágok tövében nőtt, Mellyel egy fiú ajándékozott meg egy nőt, De elmúlt, s már nem érdekel más, Nem kell Neked szerelem, csak még egy szívás. Talán attól lesz valaki teljes ember, Hogy agy nélkül már félni sem mer? Talán az sem fog majd Rád hatni, Ha Te fogod gyerekek kezébe adni? Már Magaddal is elhitetted, Hogy az egészet azért tetted, Mert nincs teljes életed. Nincs más, Csak az üres élet és a szívás. Volt hetente, majd hetente többször, Csak két alkalom, majd négyszer, ötször, S az ok, amiért nem szívsz naponta, Nem lelkiismeret, csak a pénztárcád azt mondta. Ha már ezt is unod, akkor mit tehetsz? Az egyetlen dolog, amit szeretsz Elveszik, de Te annyira akarod, Hogy elkezded teleszurkálni a karod. Most lettél függő! Már csak nehezebb lehet, S Te csak keresed a vértől dagadó eret, Úgy hiszed végre találtál mást, Ami elfeledtetheti Veled a szívást. Minden nap, mikor a tűt magadba döföd, Éned utolsó darabjait ölöd, Egyetlen vágyad, hogy valaki beoltana, S már nincs az az emlék, ami visszatartana. Még mielőtt elkezded, gondolkozz el rajta: A kábszeres embert vajon mi hajtja? Szétszívod az agyad, a karod szétlyuggatod, S már kimondani sem bírod, hogy nem ezt akarod!!!

P.Dávidnak.

Kínpadon

Különös álom ülte meg lelkemet,
Fadárda döfködte mélyen testemet.
Az iszonyú kín csontig hatolt,
De senki sem erőszakolt.

Magam tartottam mellkasom, s karom,
Pedig ébren azt mondom, nem akarom.
Fájdalmas lyukakkal teli testem,
A látványtól összeestem.

Az szolgálhat lelkem vigaszára,
Hogy az utolsó lyuk volt csak hátra.
Barátim erőből főzzetek levest,
Hogy kibírjam a célegyenest!

Kívánság

Fekete angyal mikor jössz már értem,
Mit kellett, már nem megéltem?
Miért hagysz itt egyedül?
Rám a sor mikor kerül